>

1.

Kasztli pályám emlékezete

Dr. Hochwald Erzsébet

Ifjú szivekben élek, s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerü.

Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek

Örökös urának maradni:

Nem adatik ez meg mindenkinek,

Csak aki véres, igaz életü.

Igen, én élni s hódítani fogok

Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lyányok, s ifjak szívei védenek.

Örök virágzás sorsa már enyém,

Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény

De virágzás, de Élet és örök.

(Ady Endre)

Az idő sürget, ahogy Sztáray Irma is írja könyvében, valakinek meg kell írni, aki ott volt. Ő is megírta a saját szemszögéböl Erzsébet királyné meggyilkoltatását. Mert kötelessége volt. Az én kötelességem most, hogy mint a kor tanúja, megírjam Kastl, a Magyar Gimnázium utolsó negyed évszázadát.

Van, aki sürget, van, aki legyint: „Ennyit úgyse tudsz megírni. Ennyi botrányt, ennyi groteszk, zürzavaros tragikomédiát!“ Lehet. De az is igaz, hogy a pletyka, a tényle- ges rágalom, a felnagyítás, eltorzítás müvészete Kasztliban még jobban kifejlödött talán, mint máshol. Borzalmas feltevések, híresztelések köröztek és röpködtek mindig mindenkivel kapcsolatban. Csak azokat a dolgokat fogom leírni, amik szerin-tem nagyon valószínüek, vagy amit magam tapasztaltam. Megpróbálom valahogy úgy írni, hogy kiegészíthessem mindenütt, ha új információt kapok, vagy valaki, aki másképp látta a dolgokat, kijavít, és nagyon szerény vagyok. Fejből írok, csak emlékeket, a hitelesség minden igénye nélkül. Fejből tartottam mindig az óráimat is, az elöttem levö jegyzetnek látszó valami többnyire csak „kamu“ volt, ahogy

intelligensebb diákjaim, akik lelepleztek ebben, tudják is..Hiszen igazság, történeti hűség, „epikai hitel“ nincs, nem létezik. Illúzió. A valóság mindenki számára csupán a maga valósága. Ahogy én láttam, ahogy én megértem, vagy értettem akkor a dolgo-kat, ahogy most értem a dolgokat. És mint Ottlik Gézánál is olvasható: - a szavak jóformán semmit se tudnak visszaadni a dolgokból, a szavak csak jelek, halvány nyomok. Aki ott volt, aki megélte, ismeri a dolgokat, ráérez majd valahogy, mit akarok mondani, akinek meg semmi köze Kasztlihoz leszürhet belöle néhány

2.

általános emberi magatartásformát, néhány gondolatot, következtetést nyerhet belöle.

(Helységünk és intézményünk nevének magyaros átírását, ami a köznyelvben már régesrég használatos, volt diákomtól, Thuránszky (müvésznevén Kárpáthy) Andortól vettem át – ezt megemlítem, nehogy a plágium, vagy a helyesírási tudatlanság vádja érjen.) A valóságos személyek mellé kitalált személyeket is vettem, így kerek a történet. Tehát, hölgyeim és uraim!

Aki nem szerepel benne, az ne próbálgassa magára az általam szabott ingeket! Fölösleges, hiszen úgyse passzol, ezt akarod bebizonyítani, nem ?

Már a szocializmus legmélyebb tombolása közben megismertem Kasztli fogalmát. Egy Népszabadság – akkor még az MSZMP hívatalos lapja – egyik cikkét olvasva ismertem meg. Akkor is valami botrány lehetett, vagy csak úgy nézte meg valaki ezt az iskolát és mellesleg bukkant rá, hogy itt állandóan botrány van, de azzal kezdödött az egész, hogy mi a csudának egy ilyen gimnázium, egy magyar gimnázium Nyugat-németországban. Azt elismerte a cikkíró is, hogy gyönyörü helyen fekszik, és az épület egy élmény. De magát az intézményt teljesen fölöslegesnek tartotta már akkor, pedig akkor még tombolt a hidegháború. Vagy éppen azért? A „reakció fellegvárá-nak“ tartotta, csak nem akarta ezt így megírni, mert azzal reklámot csinált volna neki már akkor? Ahogy leírta a cikkíró a tanítási módszert, olyan sötét elképzeléseim

támadtak róla, mintha valami piszkos, büdös, mély veremre gondolnék. Sikerült határozott undort kelteni az olvasóban, és valami félelmet, hogy jaj, csak semmi közöm ne legyen ehhez a tömény borzalomhoz. Azt írta: a gyerekekkel szóról szóra magoltatnak szövegeket, és aki eltéveszt a bemagolt szövegben egy szót, - vagy tán egy betüt – azt irtózatosan megverik. Akkor nem is hallottam sokáig megint erről a szörnyű helyről semmit.

Miután Németországban is megszereztem a tanári diplomámat hosszú, kínos gyarkorlat és elmélet abszolválásával (Higgyétek el, barátaim, valóban sokkal nehezebb volt, mint Magyarországon középiskolai tanári diplomát szerezni. Tudom, miről beszélek, mindkettőt végigcsináltam!), ott álltam egy általános nyelvészet-német szakkal, amit Bielefeldben szereztem meg, meg egy magyarországi magyar-német szakos gimnáziumi tanári diplomával, két év egyetemi tanárság után Hollandiában, és fogalmam se volt, hol fogok elhelyezkedni. Ekkor történt, hogy magyar bálra kaptam az Egyháztól, vagyis az Észak-Rajna-Westfáliai Magyar

Egyházközségtöl meghívót.

A bálat, - mint minden magyar bált Németországban, különösen akkor – a legele-gánsabb helyen rendezték. Ebben az esetben az ú. n. „Rheinterrasse“-n. Hosszú asztaloknál ültünk a bálteremben – alkalom a megismerkedésre. Egyébként is, ezek a magyar bálak olyanok, hogy ha egyáltalán nem táncolsz, akkor is remekül szórakozol az egész éjszaka tartó müsoron, a beszélgetések folyamán, melyekre alkalmad nyílik, a különbözö estélyi toalettek megbámulásával stb.

Egyszercsak, mielött a bálat Ádám Èva ünnepélyesen megnyitotta volna, fiatalok özönlöttek be farmerben, kinyúlt pulóverben, bakancsban. Nem tudtam mire vélni, mígnem meg nem láttam öket egy órával késöbb a színpaddá ürített táncparkett közepén szebbnél szebb néptáncruhákban, élükön az öket konferáló nagybajuszos fiatalemberrel. Az utóbbi huszonöt évben ez a pedrett bajszú, magas, karcsú férfi volt

3.

a gimnázium egyik tartó oszlopa, ma is az, szinte megtestesülése az egész Kasztl-inak, a vállán hordozza, ahogy mondani szokás. Juhász Gyuri.

Juhász Gyuri

Ő is azok közé tartozik, akik már diákként is Kasztli köveit koptatták, de ő a leg-hűbb, a legigazabb kasztlis, aki ma is a falak között működik. Ami a kasztlis sajátosságokat jelenti, ami meghatározza a jellegünket, ami a vonzerőnk, azt ő teremti és irányítja. A néptánc és a fafaragás azonosságtudat-nyújtó tevékenysége nélkül mik lennénk? Az, hogy az internátust is ő igazgatja, nem fontos, hiszen az máshol is van. Meg is próbált ő élete folyamán máshol is dolgozni, de egyszerűen nem tud Kasztli drogja, betegsége nélkül élni, mint sokan a vissza-visszatérő pünkösdi vendégek, a volt diákok, akiket pünkösd vasárnapján felhív a színpadra, néhány szóval elmondatja velük Kasztli utáni életüket, és akik kéretlenül is felug-ranak a néptáncot járó mostani-mindenkoriak közé, és, mint az extatikus állapotba került dervisek, ropják a „szanyi“-t, a „madocsai“- ki tudja még, mit elegáns, finom mozdulatokkal, egyenes derékkal, felvetett fejjel és boldogan. Sergésük-forgásuk magával ragad, nem lehet megunni, dobbantasz, dúdolsz velük, a perfekt lépésekkel, ritmusra dobbanó és mégsem mennydörgő csizmák, a ringó, pörgő tarka szoknyák, csillogó szemek, összefonódó, vagy kacéran csípőre tett kezek hangulatát csak az ismeri, aki ott volt valaha, aki látta, érezhette, magába szívhatta azt a varázslatot, amivel Gyuri táncosai betöltik a termet, a refektóriumot vagy a középső várudvart.

Amikor Münchenben a „Bayerischer Hof“-ban a palotást járják, nem csak nekem szökik könny a szemembe: „Hát ezek a mi gyerekeink? Ezek a haszontalan, nem figyelő, órán fecsegő, kinyúlt pólós, rongyos farmeres elesett kis butuska gyerekeink? Nem, ezek ifjú, szépreményű arisztokraták, elökelő hölgyek, fess huszártisztek vagy államférfiak, azt gondolnád. Udvarias, publikum-szelídítő profimosollyal vonulnak le a lépcsőn vagy be a színpadra, a lányok büszke pártája csillog, az ifjak gálánsan féltérdre ereszkednek, hajlonganak, büszkén rávernek a

csizmaszárra, feltartott kezükön vezetik táncosnőjüket. És a huszártánc! A játékosság és a gőg váltakozik a harcias büszkeséggel, és kivillan a szemük rád, cinkosan, pajkosan, és a lányok a tarka bőszoknyákban, a párnástáncban, az üvegestáncban, ahol a büszke, egyenes tartás éppen feltétele mindennek – mi tudjuk, ugye, tanárnő, hogy mi csak most látszunk ilyen makulátlan gavalléroknak, elegáns 19. századi nagyasszonyoknak, mi tudjuk, hogy mi egészen mások vagyunk az osztályteremben, az internátusi szobában. De Gyuri valami egész mást varázsol belölünk, kis hercegeket, hercegnőket, akiknek semmi közük a hétköznapok csínytevéseihez.

Az egész vár tele van faragványokkal, szebbnél szebb mulatozó, csizmás, bajszos magyarokkal, bőszoknyás, fejkendős Szűzmária, bőgatyás Krisztus a kereszten, János vitez öli a sárkányt és egyebek. A kápolna középkori boltívei, a refektórium előterének ívei alatt egyaránt felélénkítik a zordon középkori hangulatot ezek a faragványok. Egy Gauner nevezetü szélhámos, akiről majd késöbb szólok, iskolánk „megmentőinek“ felsorolásakor, le akarta szedetni a refektórium faláról a faragvá-

4.

nyokat mondván, hogy azok stílustörést képeznek. Hát azt már nem! Ahogy a gótikus templomokban a barokk oltárok, úgy férnek meg Gyuri faragványai a kasztli várban. Beleépültek, hozzá tartoznak, mint ő maga, reméljük, még sokáig akkor is, ha a fiúk nagy harcot vívnak vele az internátus hétköznapjaiban.

“Midön ezt írtam, tiszta volt az ég

Zöld ág virított a Föld ormain”

Mostmár őt is elveszítette az a haldokló, szörnyű sorsú intézmény. De akkor Düssel-dorfban ezt még mind nem tudtam róla és az iskoláról.

Mellettem egy bájos hölgy ült, aki kérdésemre egy hosszú történetet mesélt el a gim-náziumról, ahonnan ezek a táncos lábú gyerekek jöttek. Valami gond volt a hazauta-zásukkal, azt hiszem, defektet kapott a busz, és a nagyérdemű publikumot szólították fel a mikrofonnál, hogy szerezzen valaki gyorsan egy másikat, ami meg is történt. Padszomszédnőm, a bájos Biri elmondta, hogy ő is odajárt valamikor ebbe a gimná-ziumba, az apósa meg egyenesen tanár volt ott. Az öreg Belló – a „Bellovics“ név rövid formájából keletkezett becenév – úgy halt meg, hogy a Kastl-Amberg közötti 299-es országúton, amely egy erdőn halad keresztűl – valaki nekiment a kanyarban, ő pedig, mikor kiszállt, megvizsgálni a kárt, szívszélhüdést kapott. Röviden szólva halálra rémült.

Azt is elmondta Biri, hogy biztos benne, hogy most is keresnek magyar tanárt, mert mindig keresnek. Pályázzam meg. Kicsit szkeptikus voltam. Az igazság az, hogy már mielött elvégeztem volna a fent említett általános nyelvészet szakot –megeresztettem egy pályázatot Kastlba. (Mint mondtam, tudtam a létezéséröl, és mint mindenki hasonló helyzetben, én is megpróbáltam mindenütt jelentkezni, ami számomra szóba jöhetett, mikor kikerültem Németországba.) Akkor rideg, néhány soros visszautasí-tást kaptam Bandics igazgatótól. A magyarázatot késöbb szolgáltatta számomra az élet, hogy úgy mondjam. Egy furcsa szó volt ebben a Bandics –szövegben. „Jelentkezését evidenciában tartjuk“-írta .

Aztán akkor elfeledkeztem róla. De azon a nyáron Bielefeldböl Magyarországra utazva betértem Kastl várába, így találkoztam Bandiccsal. Kell írnom róla, mert az egyik legnagyobb botrányhőse volt a botrányos iskolának. ( Amiröl most készülök írni, úgy is nevezhető: „botrányok sorozata“- ez is lehetett volna ennek a műnek a címe )

Bandics

Vékony, rozoga kis emberke, horpadt arcú, vastag keretes szemüveggel. Aszkéta. Azt hiszem, ezt az aszkézist várta el embertársaitól, talán diákjaitól is, de kollegáitól mindenképpen.. Ez volt a veszte.

Egészen sokáig úgy szólt a Kastli Magyar Gimnázium egyik alapszabálya, hogy az igazgatónak katolikus papnak kell lennie. Ennek könnyen belátható okai és céljai voltak.

1. A gimnáziumot papok alapították, egy bizonyos Ádám nevezetű püspökkel az élükön. Az egész iskola úgy indult, hogy a katolikus egyház szinte kebeléböl való- nak tekintette.

2. A fiúinternátus nevelői maguk is bencés szerzetesek voltak, míg a lányinternátus

5.

apácák látták el.

3. Mi sem volt kézenfekvöbb, mint az, hogy az igazgató maga egyházi személy legyen, aki éjjelnappal és minden nap minden időpontbanl elérhető az internátusban, az iskolában.

4. Ilymódon teljesen összefonódik iskola és internátus a nevelés teljes harmóniájának jegyében.

5. Az atheista keleti blokk, a „szocialista Magyarország“ ellen mindenképpen egy vonzóerő a vallás előtérbe helyezése („klerikális reakció“!) minden disszidens, emigráns és egyéb Nyugatra távozott antikommunista számára.

Bandics tehát egy igazi szerzetes volt, mint mondtam, aszkéta-típus, aki nem tűrt sem

ellentmondást, se lazaságot. Diákokkal és kollegákkal szemben egyaránt, ennek megfelelően viselkedett, ezzel totálisan megosztva mindkét közösséget.

Bandics valóban pofozott, mit tagadjuk. De nem csak ő, akkoriban majdnem minden tanár, pontos dátumot nem tudok, hogy meddig, csak azt tudom, hogy Bandics ebbe belebukott. Egy Oskó nevezetű neumarkti orvos volt a veszte, úgy tudom. (Ha valaki másképp tudja, értesítsen, ki fogom magam javítani.). Ez az apa feljelentette Bandi-csot fiának megpofozásáért, aztán megindult a lavina, sajtókampány, perek, botrá-nyos elbocsátás. Kb. húsz év múlva dr. Szappanos, aki a megadott időben már az Iskolabizottság vezetőségében volt, úgy mesélte nekem, hogy ő elkobozta Bandics írógépét. Lefoglalta íróasztalát, és valahogy erőszakkal kényszerítették őt a vár elhagyására. Még tán rendőrséget is hívattak. (Ez nagy dolog Kastl-ban, mert a falu olyan kicsi, hogy nincs is helyi rendőrség, Ambergből kell kihívni, több, mint 20 kilométerről, ami mindmáig elég gyakran megtörténik Kasztliban.)

Tény az, hogy Bandics foglalkozási tilalmat kapott Bajorország területére, a várban

foglalkoztatott többi szerzetes pedig követte őt szolidaritásból Westfáliába.

Én egy kis mellék-színpadról tudok valamennyire tudósítani Bandics müködését illetően.

O. Mária

Dániában talált rá Bandics. Három szép kislánya volt, meg egy élhetetlen férje. Egy magyar misén hallotta meg figyekemre méltó operaénekesi koloratúrszopránát. Nagyon szép, fekete hajú, fehér bőrű, kerek arcú nő volt. Bandics szerződtette őt nevelőnőnek a kisfiúkhoz. Ez a gyakorlat többször is fel-felbukkan Kasztli történetében előbb is, később is: a tíz-tizenkét éves fiúcskákat női kezekre bízzák az internátusban. A pótmama szerepére gondoltak az iniciátorok bizonyára.

Mária valóban alkalmasnak is tünhetett erre a szerepre, hiszen három gyermek édesanyja, müvészlélek, kétségtelenül áradt a lényéből egy bizonyos kedvesség, melegség, ami a kis internátus-lakóknak mindig hiányzik. Mária lelkesen eleget is próbált tenni az elvárásoknak, de persze, nem adhatott mást, mint mi lényege, és az aszkétikus szerzetesnek éppen ez nem tetszett a gyakorlatban. Hamarosan üldözni kezdte Máriát a mobing széles skálájú változataival. Az egész aztán egy nagyjelenet-ben csúcsosodott ki, ami egy internátusi szobában játszódott le.

6.

Mária, aki, mint mondtam, tanúlt énekesnő volt és gyönyörű koloratúrszoprán hanggal áldotta meg a teremtő, szívesen énekelt esténként a gyerekeknek is. Az is tény, hogy szerette a szép dekoltéját kiemelő kivágott pulóvereket. Egy ilyen esti „műsora” közepette az egyik internátusi szobában, ahova a kisfiúk összeverődtek, hogy hallják az éneket, belépett Radics váratlanul, és borzasztó patáliát rendezett. Mária sarokban álló divatos csizmáit tulajdonosnőjének fejéhez vágta, és közölte vele, hogy azonnali hatállyal elbocsátotta őt.

Tíz évvel késöbb, mikor ezt nekem elmesélte Dóra, akkori – sajnos azóta már halott – barátnőm, úgy interpretálta a dolgot, hogy Bandics bizonyára nagyon is vonzónak találta Máriát, ezért, mint szerzetes és igazi coelibátusban élő aszkéta, az ördöggel azonosíthatta. Egy nagyobb regényben még helyet kaphatna Mária családjának további története is. A lányok mindenesetre férjhez mentek, részint Amerikában, a házasság hamarosan felbomlott.

Jóval az eset után és attól teljesen függetlenül, de a férj mindenféle körülmények között vissza-visszatér az iskolába. Mária elöbb Regensburgban énekelt az opera kórusában, aztán Budapestre került vissza. Azt hiszem, újra férjhez ment. De, aki nem tudja, most bizonyára azt kérdezi, ki az a Szappanos, akiröl az elöbb, mint cselekvő résztvevőröl és adatforrásomról szóltam.

Szappanos

Ő azok közé a kasztlisok közé tartozik, akik ebben a vonatkozásban második nemzedéket képviselnek, vagyis az édesapja is kasztlis volt. Mégpedig biológiatanár, bárki meggyőződhet róla az aulában függö tablók tanulmányozása által. Nem esett messze az alma a fájától, mert ez a mostani Szappanos meg orvos, de nem akármi-lyen, hanem kutató, vagyis tulajdonképpen biológus, de azt is mondhatnám, hogy vállalkozó, mert saját kutatóintézetet vezet. De azonkívül még sokmindent csinál, és nem utolsó sorban újra és újra Kasztliért tesz valamit, régi tagja az Iskolabizottság-nak, többször kizárták belőle, ő mégtöbbször visszaperelte magát, leleplezte az isko- labizottsági vezetőség sikkasztásait, összeveszett sokmindenkivel és segít, gyámolít, sőt eltart sokakat, de sajnos, emberismerete vajmi kevés – csak a biológiai oldalát ismeri az embereknek, a sejteket, a szöveteket, de a lélek ismereténél újból és újból csődöt mond. Én nagyon tisztelem őt mégis, mert minden baklövése ellenére tisztességes ember, ami nagyon ritka a Magyar Iskolabizottságban. Sajnos, beültetett az igazgatói székbe alkalmatlan embereket, aztán szerencsére ki is billentette azokat, aztán behelyezett az Iskolabizottság elnökségébe is alkalmatlanokat, aztán, mikor már nem volt más lehetőség, maga próbált elnökölni ott, meg az ügyvezetői felada-tokat is ő látta el , - nagy dicséretére legyen mondva:- díjazás nélkül, és becsületesen. Mikor ő volt az ügyvezetőnk, minden gyötrelem ellenére is azt mondtuk: most jó

lesz, most meg fogunk nyugodni és menni fog minden. Egy tanév erejéig úgy is lett. Ez volt 2002-3 tanéve.. De hajh, mint mindig, most is kígyókat melengetett a keblén szegény! Azok rugtak bele két lábbal, akiket ő maga segített nem csak az Iskolabi-zottság élére, hanem megélhetéshez, álláshoz is. Intrika áldozata lett, ezt állítom

7.

bárhol és bármikor, és hogy hiába próbáltuk leordítani a kastli polgármestert mi, tanárok – akiknek úgysincs beleszólása semmibe, ezt így közölte is velünk akkor a polgármester – bizony elvették tölünk a mi Szappanosunkat, utolsó reményünket. Üssetek agyon, én őrá akkor se tudok rosszat mondani.

(Hogy miért a polgármesterre ordítottam? Mert rövid időre a Község és a „Járás“ (Landkreis) az ú. n. „Fenntartóink“ KFT-jébe tartozott, sajnos.)

Hallottam, hogy azt állítják: ő „szórta” volna az iskola pénzét. Ennek az ellenkezöje igaz: pénzt takarított meg az iskolának, igenis az igazgatói munkaszerződéssel is! Gabi nem kapott igazgatói fizetést, nem kapott BAT-fizetést és egyebet sem. Szimplat, törvénytelenül alacsony „házi tarifa” szerinti tanári fizetést kapott a háromszor annyi munkájáért, mint a tanári munka. Csak az volt Szappanos bűne, hogy nem akarta őt azonnal kirúgni, ezért a kirugása esetére valo bebiztosítást aláírta. Akik az iskola vagyonát pazarolják, azok voltak, akik elbocsátották az igazgatói pozícióra egyedül alkalmas és olcsó személyt!! Minden más hazugság, szemenszedett rágalom!

Az Iskolabizottság

„Ès jöttek a dicsők, hatalmas

lábok törvény felett.”

(Vörösmarty)

Egy német szójátékkal tudnám definiálni ezt a fenti fogalmat: „Das unbekannte Wesen – das bekannte Unwesen“

A gyarló fordítás valahogy így hangzana: „az ismeretlen lény – a közismertismert förmedvény“.

Az ismeretlenség kék párája övezi mindmáig a szememben (25 év szolgálat után) munkaadóm mivoltát. Elöszöris a német szó : „Schulverein“ „egyletet“ jelent. Vagyis ugyanolyan egylet, mint a bélyeggyűjtők, a kertbarátok vagy a kecsketenyésztők egylete. Rossz nyelvek a „gittegylet“ szótól se riadnak vissza. Szóval olyan jellege van az egésznek, hogy néhány tekintélyes, esetleg tehetős hazafi összefogott, hogy „fenntartson“ egy gimáziumot az emigráns magyarok gyermekei számára, ami gyönyörűen hangzott 1956-ban, de már akkor nem ez volt mögötte, azt hiszem. (Bármit is jelentsen ez a „fenntartás“, mert financírozást nem jelent. Még csak azt se,

hogy gondoskodnak a financírozásról. De valahogy jogilag mindent ők döntenek el, ami az iskolával kapcsolatos.)

Van egy „ügyvezető“ – na, ez is problematikus a fordításban, tulajdonképpen a

„Geschäftsführer“ üzletvezetőt jelent, de ez totál hülyén hangzik magyarúl, mert ugyebár egy gimnázium, az nem egy üzlet. (Most szeretnék eltekinteni Nagydombi Amália fordításától a közelmúltban, aki egyszerüen „föigazgató“-nak fordította funkcióját, ebbe is bukott bele szegény, de alaposan!) Mindenesetre ez a személy dönt a személyzeti ügyekben, a beruházásokról, a könyvelési ügyekben stb. Vagyis – igy magyarázták nekem mindig okos emberek, (nekem a kis hülye tanárnak), ez az „ügyvezető“ a híd, amely az Iskolabizottságot (vagyis egyletet) az iskolával össze-köti. Én inkább úgy éreztem negyedszázadon keresztül, hogy az Iskolabizottság a

8.

feudális földesúr kompetenciáival van ellátva, úgy is viselkedett mindig, az „ügyve-zető“ meg a tiszttartó. Mi, alkalmazottak természetesen a jobbágyok szerepét töltjük be.

Soha nem tudtam meg, bár nagyon sokan tették föl jelenlétemben és nekem is a kérdést, magamban én is, hogy hogyan lesz valaki tagja az Iskolabizottságnak, milyen feltételeknek kell megfelelnie valakinek, aki ezt az óhaját akarja megvaló-sítani, ki dönti el, hogy ki lehet tag, ki kerül be a „vezetőség“-be (Vorstand), a német szó pontos fordítását itt már nem is bolygatom, mert valami disznóság jönne ki belőle. Szóval hogyan kerül valaki abba a pozícióba, amelyben életünkről, halálunk-ról meg az iskola jövőjéről dönthet. Bizony, bevallom, azt se tudom, pontosan hány tagja van ennek az Egyletnek, nemhogy ismerném őket. A Vezetőséget még csakcsak

szem elé kaptam néha az idők folyamán, néha bele is, a szemembe, mint inkvizíciós

Vészbíróságot, nemes céljaikat tartalmazó alapító okiratukat is ismerem. Így elmond-hatom, hogy már rég nem tartják magukat egyetlen betűjéhez sem. Ami benne van, azt mind úgy értelmezik a jogászok, ahogy éppen a pillanatnyi érdekeknek megfelel. Mármint az éppen perelő Iskolabizottsági Vezetőség érdekeinek. Mert per, az mindig van. Azt hiszem, az Iskolabizottság elsődleges funkciója a perelés – de mondom, ez nem hívatalos, és nem is vagyok biztos benne.

Egyet tudok: hogy itt mindig voltak perek, mióta én ismerem ezt az intézményt, mindig több, párhuzamosan, mindig sok, és az Iskolabizottság mindig elveszítette a pereket. Azt hiszem, eddig mindet, mióta én itt vagyok. Vagy csak majdnem mindet? Lehet. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a rendelkezésre álló pénz nagy részét nem az iskola „fenntartására“, hanem a perekre fodítja az Egylet. Legyünk őszinték, akkor is, ha most ezért engem is megint beperelnek:

Az évtizedek folyamán soha, senki nem tudta ebben az Egyletben, hogy mi a felada-ta. Ezért megpróbáltak személyzeti változtatásokkal megoldani minden problémát. Csakhogy ez részint beleütközött Németország munkaügyi törvényeibe, melyekről a feudális földesúrként operáló Iskolabizottságnak esze ágában sem volt tájékozódni, mielött végzetes elbocsátásokat próbáltak foganatosítani, részint meg inkább kárt, mint hasznot hoztak az iskolára, mivel sok esetben éppen azokat bocsátották el, akikre az iskolának a legnagyobb szüksége lett volna.

De térjünk vissza a kronológiához. Bandics világra szóló botránya után nem akadt egykönnyen olyan, aki elvállalta volna az igazgatói pozíciót Kasztliban. (Ez már korábban is probléma volt, mert az Iskolabizottság lefektetett alapszabályai szerint elég sok volt a feltétel, a megszorítás és mindig is veszélyes volt ez a pozíció.) Talán korábban is így volt – legalábbis így hallottam – de az én ottlétem alatt egyetlenegy igazgató, egyetlen ügyvezető vagy pénztáros sem távozott szép

szerével (Az utóbbiak üres zsebbel sem, legalábbis ezt beszélik a beavatottak!) Így hát ideiglenesen, vagy ahogy németűl mondták, „kommissarisch“ hoztak egy igaz-gatót a legközelebbi városból, Ambergböl. Egy „Studiendierktor“-i rangban álló gimnáziumi tanárt a jó hírü Gregor Mendel gimnáziumból.

9.

Enzensperger

Nála történt a tulajdonképpeni személyes bemutatkozásom. Elég nyápic, kissé haj-lott, de magas termetű ember, ritkás, hullámos haj borult gyéren a homlokára, kes-keny ajkai, savószínü szeme nem sok jóval kecsegtették a beosztottjait. Népszerütlen volt, ahogy ezt előre lehetett volna tudni, hiszen sem a magyar nyelvről avagy kultu-ráról, sem a magyar gondolkodásmódról, mentalitásról nem volt fogalma. Ez akkor még szinte lehetetlenné tette egy igazgató munkáját nálunk.

A bemutatkozó beszélgetéskor is hangsúlyozta, hogy ő itt csak ideiglenes, mégis, sok helyen láttam késöbb a keze nyomát, és mint a felső tagozat gondozója, az érettségi előkészítője és levezetője, még sokáig jelen volt az iskolában. Késöbb, persze „Oberstudiendirektor“ lett a Gregor Mendel-ben, de állítom, hogy ez a kis kasztli epizód alapozta meg a karrierjét.

Rövid magyarázat a rangokhoz: Németországban a tanár köztisztviselö. Ez azt jelenti, hogy az állammal különleges hűség-viszonyt kötött. Ő haláláig lojalitást esküdött ebbe a státuszba való belépésekor, az állam meg busásan meghálálja ezt a lojalitást egy életen keresztül tartó elkötelezettséggel a tisztviselő felé: A tisztviselő-nek ugyanis rangja van, mint a katonának vagy a rendőrnek, vasutasnak stb. Bizonyos időközönként előlép rangban (és természetesen fizetési osztályban) bizonyos érdemei alapján (amely érdemeket a tanár szinte automatikusan bizonyít,

ha csak liliomot nem tipor, vagy ezüst kanalakat nem lop). Ez a szamárlétra mindjárt a gyakorló évben elkezdödik, akkor „Referendar“-nak hívják a rangot, aztán lesz “Studienasessor“, majd „Studienrat“, késöbb „Oberstudienrat“, és ha még mindig jól megfelel, akkor „Studiendirektor“ lesz a rangja. Ez nem függ össze a beosztásával, ami a munkakörét meghatározza. Ámde „Oberstudiendirektor“ csak iskolavezetö, azaz, ahogy mi magyarul mondjuk, tényleges igazgató lehet, vagyis akinek a beosz-tása is igazgató. Azt mondanom sem kell, hogy a köztisztviselŐ nyugdíja nem a befizetett nyugdíjjáruléktól függ – mert ilyet ő nem fizet – hanem kizárólag a

rangjától, amelyben nyugdíjba ment. Azt sem kell mondanom, hogy ilymódon már egy „Studienrat”-nak van legtöbbször kertes és pompás villája meg nyaralója Teneriffán vagy Mallorcán. Egy volt kasztli tanárnak semmije sincs általában.

Persze, a kasztli tanárokat, - akik, mivel ez csak olyan megtűrt, magániskola minden hivatalos elismerés nélkül, soha nem lehettek és lehetnek „tisztviselők“, - ez nem érdekelte. Enzensperger esetében sem, nekik elég sértés volt, hogy olyan főnökük van, aki nem tudja a nyelvüket sem.

Valahogy olyan lehetett a viszonyuk Edspergerhez, mint a 18. századi magyar nemeseknek II. József császárhoz, akit „kalapos király“-uknak csúfoltak, mint Enzenspergert „ideiglenes igazgató“-nak. Enzensperger sem koronáztatta meg magát végleges igazgatóvá.

Nekem akkor Enzensperger megigérte a csillagos eget is, hogy a költözködésemet kifizeti az Iskolabizottság, meg, hogy, mivel megvan mindkét országból az egyetemi diplomám, a teljes, előírt állami tarifa szerinti fizetést fogom kapni, de persze, az egyiket, a költözködés költségeit soha nem kaptam meg, a másikat is csak harcok

10.

után.

Enzensperger még megmaradt néhány évig iskolánk kötelékében, de csak mint ú. n.

„Kollegstufenberater“, vagyis olyan valaki, aki csakis a felső tagozat, ill. az érettségi előkészítése ügyében tevékenykedik. Aztán ezt is átvette tőle Bánó Gabi, hiszen ő már akkor nagyon jól értett és tudott mindent erről a témáról, jobban, mint Enzens-perger, mert ő „belülről“ szemléli a dolgokat. Ezzel az iskolával senki sem tud mit kezdeni, aki személyesen nem azonosul vele teljes egészében.Enzensperger azt mondta nekem a perem idején: „Felejtse el az egész iskolát, nem érdemes oda Önnek már akkor se visszamenni, ha megnyeri a perét. Nincs abban már köszönet.“

Hát még 25 évig volt benne köszönet. Ennyire nem olyan munkahely Kasztli, mint a többi.

Akkor már megtanulhattam volna, hogy Kastl-ban mindent „csak írásban és németül, lehetőleg közjegyző által hitelesítve“,... meg hogy „az első dolgod az legyen, hogy jogi biztosítást kötsz és keresel egy jó, munkajogra specializált ügyvédet“- ahogy öreg róka-kollegák tanácsolták mindig a mindenkori újaknak.

Ekkor ismertem meg az épületet is.

A vár

Igen, a helyszín. Tulajdonképpen ezzel szokták kezdeni. És ez nagyon fontos Kasztliban. Ez az erődítmény, az erősségünk, „erős várunk“. A kolostor-vár. Így is hívják : „Klosterburg“.

Ha azt mondom: „Németország“, akkor nem tudod megtalálni a térképen, olyan nagyon a szélén van, olyan jelentéktelen, olyan semmi a hely. Ha azt mondom : „Bajorország“, legfeljebb „Bajor Szibéria“ címszó alatt, a „Kutyatörökország“ Isten háta mögötti közelében, a cseh határnál.(Ez nem vicc. Úgy hívják a környékét, hogy „Kutyatörökország“, vagyis „Hundstürkei“.) Talán, ha azt mondom: „Felsöpfalz“ („Oberpfalz“) így egyben, akkor magtalálod. A Felsöpfalzot viszont nehogy már Pfalzban keresd! Ez Bajorország északkeleti része, és csak azért hívják Felsöpfalz- nak, mert a pfalzi grófok birtoka volt valamikor. (Ez valami olyasmi, mint mikor a

lepantói csatát a „f“-betünél lehetett megtalálni az egykori történelmi lexikonban, mert „f“él tizenkettökor kezdödött.) Ha viszont azt mondom, hogy a Felsöpfalz fövárosa Regensburg, akkor talán már mondtam valamit. Akkor is, ha azt mondom, hogy a frankok földjével határos, melynek viszont Nürnberg a fövárosa. Így már világosodik?

Barátságos jurahegység veszi körül, meg egy ilyen, kb. 600 m magas hegy tetején is foglal helyet a mi erős kolostorvárunk. Templomunk karcsú tornyát megláthatod a 299-es közútról is, amely átszeli a hegyet és összeköti a bájos kis középkori várost, Amberget a forgalmi szempontból előnyösebb, de nem olyan szép és nem olyan sértetlenül történelmi Neumarkt-tal. Ha erről az útról letérsz a várunkat hirdető táblánál, melyet ma már az Európát jelzö kék alapú csillagkoszorú

díszít, (mert kínunkban közben „európaiak“ lettünk!) egy nagyon szép kis völgyre tekinthetsz le, ahol a várhoz tartozó falucska apró házai bújnak meg sziklák és lombos-meg örökzöld vegyes erdök között. Ez a változatosság : szikla, fenyő,

11.

lombok – gyönyörködteti a szemet a Lauterach folyócska két partján a völgyben. De te nem gurulsz le a hegyről, hanem bekanyarodsz egy hegyoldalba vájt bejárati úton a várfal felé, melyet egy gótikus kapu díszít kerek, zömök tornyocskával a bal olda-lán. Egy nagyobb, szögletes torony valamivel távolabb áll, jobb oldalon a mosoda mellett, ami ugyancsak a falra tapasztott öreg kis helyiség. A kapu mennyezetén egy

madonnakép van valami szalagos felírattal. Sohase volt időm kibetűzni, mi van ráírva. Ha beértél a várudvarba, leparkolhatsz. Legelöször egy hatalmas, öreg tölgy-fával fogsz megismerkedni, amely az alacsony várfal mellett áll nagy méltóságtelje-sen. Aztán megpillantod a főépületet, ami valamivel több, mint 800 éve ácsorog itt a hegyen. Ezen kívül még két épület tartozik hozzánk, de a vár területén áll hátul a paplak is, mert a templom, ami mégöregebb, kb. 1000 éves, ma a

község céljait is szolgálja. Az egyik melléképület nemrég épült hozzá tantermeknek meg vendégszobáknak (valamikor, boldogabb idökben a második emelete a fiúinter-nátus kapacitását egészítette ki, ami pedig terjedelmesebb részében, ma teljes egészé- ben a főépületben foglal helyet.), a hátsó, gyönyörű kis gótikus építmény a főépület-tel egyidős lehet: ez most a lányinternátus.

A főépület homlokzatát különböző „cégtábláink“ díszítették különböző korszakaink-ban, de a széles, elegáns lépcső mindig megvolt. Magfigyeltétek-e már, mindenkori vagy akármikori kasztlisok, hogy milyen szép a kilátás a főbejárat ajtaja elől, ha a mellvéd fölött a völgybe lenézünk a zászlórudak között? A várfal itt csak mellvéd, el lehet szépen fölötte látni, a mellvédről lépcső vezet az egykori várárokba, ahol most kopjafák emlékeztetnek az 1956-os hösökre és Gyuri müvészetére. A várárok másik oldalán, a lépcső mögött játszótér-féle üdezöld hely. A mellvéd, a lépcsılejáró, felka-paszkodásra, üldögélésre csábít, melynek következtében a diákok egyik kedvenc tartózkodási helye lett, és ennek megfelelően népszerű nevet is kapott : „köpködö“-nek monják egymás között a diákok generációkon keresztül.

Ha belépsz a bejárati ajtón, még néhány lépcsőfokot kell megmásznod, hogy a lengőajtón keresztül tényleg a cselekvés helyszínére juthass. Ebben a két ajtó közötti részben, mikor agilis a biológiatanár, üde kis télikert foglal helyet. De hogy architektónikusan megmaradjon a tágasság, ez a lengőajtó és az egész fal üvegből van, fölötte valamikor a bencések jelszava: Ora et labora

De ez a felirat – nem tudom, miért – már nincs ott. Helyette a múlt pünkösdkor egy papmaséra pingált színes firkálmány fogadott: Pizza, lángos az árkádosok alatt

„Hát ide jutottunk“, gondoltam akkor.

(Az „árkádosok“ (sic!) nem más, mint az egykori kolostor kerengője, egy igazi korai gótikus ritkán feltalálható építészeti elem, a belsö udvar hangulatos dísze. Csúcsívek alkotnak egy belső folyosófalat az udvar felé, melynek a kerengő melletti oldalát a gyönyörű román stílusú ezer éves bazilika apszisának kerek hátoldala alkotja, azzal szemben pedig a pompás, gótikus refektórium csúcsíves vasalt ajtaja büszkélkedik.)

A lépcsőház tágas és világos, görbén kanyargó széles lépcső vezet felfelé , de vigyázz, hogy a fal felöli oldalán kaptass, mert nagyon gyorsan keskenyedik a közepe fele, hogy szép legyen a kanyarulat. Mikor lefelé siettem a bemutatkozó beszélgetésemről az igazgatóiból, bizony a belső oldalon tipegtem tűsarkú nyári

12.

szandáljaimban és akkorát hasaltam fejjel előre lefelé az egész lépcsősor hosszában, hogy aki látta, azt hitte talán, már nem is érdemes a mentőket hívni. Pedig tényleg látta valaki. Papp Feri volt az illető, akkor biológiatanár. Megdöbbenve bámult rám, ahogy lábai elé hasaltam, de nem segített föl.

Azóta nagyon vigyázok, de semmiféle évtizedes tapasztalat nem mentesít a veszély-től. Éppen most, 2005 pünkösdjén esett le Palotás Ili, akiröl még szólok, hasonló módon, de súlyosabb következményekkel, kórházi kezelés alá került. .

A diákok, persze, már akrobatikusnak is beillő mutatványokat is végeztek a lépcső-nek ezen a belső oldalán, a korláton való lecsúszás banális gyakorlatát nem is említve. Valamikor a lépcsőháznak ezen a lépcsősor által bezárt szép, kerek közepén lógott le ádventkor a hatalmas koszorú, de itt potyogtattak a fiúk vízzel telt zacskókat is a lányok fejére a harmadik emeletről a földszintre vad korszakukban. Amikor az írásbeli érettségi folyik a második emelet szép, világos nagy termében Kossuth nagy-méretű képe alatt, akkor ebben a lépcsőházban egyfolytában pisszegünk a kisebb gyerekekre, mert irtózatos felnagyító akkusztikája minden szót visszhangozva, szinte lehetetlenné teszi szegény jelöltjeink gondolkozását még akkor is, ha van valami tartalék a fejükben, amiről gondolkozhatnának a feladatokkal kapcsolatban. Kis, kerek ablak egészíti ki a világosságot a lépcső melletti falon. A falat pedig mindig díszítik valamilyen képek. Lejobb esetben a rajzversenyek gyözteseinek alkotásai, vagy népviseletes fényképek.

Mint mondtam, a lépcső egyenesen az igazgatói irodához vezet. Azazhogy –nagyon előkelően – a titkári irodába, amely pedig középen foglal helyet a helyettesi és az igazgatói iroda között, dicséretes módon. Akkoriban Júlia nővér birodalma volt ez a középső iroda. Az apácák ugyanis nem voltak szolidárisak Bandiccsal, mint az atyák, és ők bizony maradtak még tíz évig a várban, míg ki nem haltak vagy öregedtek. Tisztelet adassék emlékezetüknek! Az igazgatói titkári teendőket, sőt, az egész adminisztrációt, beleértve az érettségivel járó összes bonyolult és kényes, alig átlát-ható adminisztrációt akkor Julia nővér végezte.

Júlia nővér

Egy fürge, ide-odalebbenő, vékony kis rongycsomó. Télen feketében, nyáron szürké-ben, mindig a fekete fátyollal persze. Csupa élet, elevenség, és úgy tünt, perpetuum mobile van benne, vagy ahogy mostanában mondják: Duracell elem, mert nem ismert se szabad időt, se fáradtságot. Azt hiszem, mindegy volt neki, ki az igazgató, ki a helyettes, kik miért marakodnak, a munkát ő végezte. Német kezdő órákat is adott, és minden papírmunkát, mint mondtam, pontosan és szabályosan intézett. Sápadt kis öreg arca fölött eleven kislány-szemek rebbentek die-oda. Egyik diákunk egy Mikulás-műsorban nagy szeretettel és élethűen utánozta: „Mindent nekem kell csinálni. Ezek a férfiak semmit se tudnak, semmire se jók.“ – hajtogatta Tamás is akkor a színpadon, és mi dültünk a nevetéstől, mert felismertük Júlia „életfilozó-fiáját“.

Nekem azt mondta első beszélgetésünk végén:

13.

„Ha csak állást keres, akkor ne jöjjön ide. Arra ez nem jó. Ide csak annak érdemes jönni, aki hivatást érez magában, és azt akarja teljesíteni. Kastl-ban dolgozni : hivatás, nem pedig állás.“

Azt hiszem ma is, hogy igazat mondott. Csak azok a tanárok, nevelők tudtak megma- radni sokáig nálunk, akik minden áldozatra képesek az iskoláért, a diákokért, az érettségiért, amilyet csak nálunk lehet szerezni. Aztán egyszercsak kézbe vették és elhódították az iskolát az álláskeresők, azaz a kalandorok, a zsíros magyar Nyugat-hódítók. Mármint az Iskolabizottság meg az ügyvezetői pozíció részéről. A tanári pálya nem attraktív még nálunk se az ilyenek számára. (Ott azért minden körülmény-ben dolgozni kell, be kell menni az “oroszlánketrecbe” a diákok elé és valamit produlkálni kell, mert asz ifjúság kegyetlen és követelőző.) Legtöbb botránynak is ez az oka.

1985 tavaszán, az érettségi előkészítése közben az irodában lett rosszul. Bevitték a kórházba, de már soha többet nem tért magához, néhány nap mulva – úgy emlék-szem, éppen március 15.én – meghalt. De nélkülözhetetlenné tevő aktivitása ellenére sem hagyott zökkenőt vagy zűrzavart maga után, mert csodálatos megérzéssel betaní-totta utódát erre az időpontra.: Bánó Gabit, aki máig is - többször bebizonyosodott – nélkülözhetetlen, valóban nélkülözhetetlen teendőket lát el iskolánkban. Róla is késöbb szándékszom szólni.

(Késöbbi megjegyzés: jellemző módon éppen az ellen folyik a legszörnyűbb gyilkos intrika, akinek az iskola létét, hírnevét, mindenét köszönheti. Ez Gabi.)

Az igazgatói iroda

Tágas, L alakú szoba. Jobbkéz felöl üvegszekrény. A legfontosabb kézikönyvek düledeznek benne, két vagy három lépcsőfokon kell lefele menni az ajtótól, ha az igazgatói szent íróasztalt el akarod érni., mely közvetlen az ablak mellett van. E tényezőnek több diákra nézve súlyos következményei voltak az idők folyamán. Az ablakból ugyanis mindent lehet látni, ami a kapu és az épület között történik, sőt hallani, amit mondanak ott. De az igazgató nem erről a piedesztálról tárgyal a belépővel – (már amelyiknek volt egy csöpp esze) – hanem az ülőgarnitúrán foglal vele helyet. Ez akkoriban barna volt, most szürke, kényelmes díványból és két for- gatható, magas hátú fotelból áll, meg egy terjedelmes méretű asztalból, melyen mindenféle aktákat ki lehet teregetni. Az igazgatóinak van azonban egy hátsó ajtaja is – talán a menekülés útja? – amely nem a titkárságon keresztül vezet, hanem egy gyönyörű, nagy, parkettás, világos terembe - a néptáncosok próbaterme, tele farag-vánnyal, színes, népviseletes nagyított fényképekkel, ma egyik fala tükörrel van beborítva Szappanos érdemét dicsérve, másik viszont csupa ablak a középsö udvar felé, (remek páholy mindenféle rendezvénykor). Mögötte rövid kis folyosó vagy előszoba. Akkoriban ezen a folyosón volt az egyetlen fénymásoló gép, mely rendel- kezésünkre állt nekünk, tanároknak. Ma már van egy a tanáriban is, de itt még mindig müködik is a fénymásoló, ha a tanáriban felmondja a szolgálatot. (Hagyomány!) Amikor Enzensperger meg Kapitány igazgattak, azt hiszem, Kastl

14

várának nagyméretű olajban megfestett képe még az igazgató feje fölött volt. Gabi esküszik rá, hogy ez a kép mindig is a titkári, középsőszoba íróasztala fölötti falat díszítette. Hogy Nyuszkó alatt már így volt, arról nekem is van dokumentumom: egy fénykép, amelyen ott helyben respiciálom (utánjavítom) a magyar dolgozatokat Dórával együtt, aki ugyanezt tette a francia dolgozatokkal – ezen világosan, szinte a

kép központi témájaként látható a festmény a fejünk fölött.

-->